A gyalázat napja egy fiatal, majd felnőtté lett fiú szemével

2008-12-05 08:35 barikád.hu

Éppen 5 hónapja töltöttem be a 18. születésnapomat, de már jóval előtte figyeltem az eseményeket a kettős állampolgárságról szóló népszavazásról. Nem igazán foglalkoztatott akkor a politika, nem is tudtam, hogy a „vezetőink” közül ki kicsoda, nem értettem hozzá és különösebben nem is érdekelt. Éltem a hétköznapi fiatal srácok mindennapjait, kiélvezve öntudatlan boldogságom minden percét.

Négy évvel ezelőtt csupán annyit tudtam, hogy 2004. december 5-én olyasvalamiért fogunk a szavazó urnák elő járulni, ami a magyarság történelmének egyik legfontosabb kérdése lesz. Nem értettem a politikához. Most sem értek hozzá, és csak a kényszer tett tájékozottá e téren. De a kettős állampolgárságról való szavazáshoz nem kellett érteni fikarcnyit sem a politikához akkor sem és most sem.

A kérdés egyszerű volt: „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti "Magyar igazolvánnyal" vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?”

Miután szeretett és sajnos boldoggá lett Édesanyámtól meghallottam, hogy szavazásra bocsátják ezt a kérdést, - azért tőle tudtam meg, mert akkoriban még híradót sem néztem – rögtön tudtam a választ! „Ébredezésem” korában még a családi neveltetésem konzekvenciái sem voltak szükségesek ahhoz, hogy a válaszom határozott Igen legyen december 5-én.
Tudtam mi az a Trianon, tudtam, hogy ez a fogalom a magyarság és a világ történelmének legnagyobb igazságtalanságát takarja, tudtam, hogy ennek következtében a Magyar Királyság lakóinak száma 18,2 millióról 7,6 millióra esett vissza és tudtam, hogy azok az emberek, akik Magyarországon éltek egykor, ma kénytelenek egy idegen ország polgáraiként élni, akaratuk ellenére.

Ez volt az az időszak, amikor elkezdett felnyílni a szemem, amikor kezdett világossá válni számomra, hogy valami óriási baj van itthon a fejekben. Valamikor a szavazás előtt cimboráimmal moziba indultunk és az út során felmerült a népszavazás kérdése a kettős állampolgárságról. A jobb első ülésen ülő, általam kevésbé kedvelt, végtelenül egyszerű fiatalember volt az, aki a leghevesebben és legagresszívebben érvelt az Igenek ellen. Mondanom sem kell szavai egyszerűek voltak, mint a satu, viszont később azt kellett tudatosítanom magamban, hogy ez a hozzáállás egyáltalán nem egyedi. Én természetesen azzal az érvvel álltam elő, hogy a Trianon után kint rekedtek, illetve azok leszármazottai ugyanúgy magyarok, mint mi, akik abban az autóban ültünk. Hatalmas felháborodás után a válasz az volt, hogy azok nem magyarok, hanem oláh cigányok és ide jönnek elvenni a munkánkat.

Sajnos akkoriban fele ennyire sem voltam schlagfertig, így csak döbbenten és tehetetlen dühvel teli szívvel ültem a hátsó ülésen és hallgattam, mindazt a rettenetet, amit azok ott összehordtak. Egy srác volt, aki nem érvelt hangosan, ő azt mondta, hogy azért szavaz nemmel, mert az anyja is hasonlóképpen tesz majd.
Ezen eset után még inkább biztos lettem saját, egyébként is szilárd dolgomban.

Eljött végre az a bizonyos vasárnap.

Első szavazásom alkalmából szépen felöltöztem, magamhoz vettem tollamat, amit azért kaptam, hogy az érettségimet sikeresen megírjam vele és utamba vettem a Kossuth Lajos Általános Iskolát, ahol is leadhattam voksomat. Szüleim is velem tartottak ugyanoda és közösen szavaztunk azokért, akik a világ igazságtalansága miatt lettek idegen ország állampolgárai.

A hangulat az előzményekhez képest nagyon emelkedett volt, emberek magyar zászlóval, nemzeti pólókkal, kokárdákkal és „Összetartozunk” feliratú röpcédulákkal jöttek az iskolába, így lelkes fiatalként biztosra vettem, hogy immár hivatalosan is egyesíthetjük a Nemzetet, megvalósulhat annak a megdöntése, ami akkor 84 éve tartotta kényszertávban Nemzetünket!

Naiv, gyermekded lelkesedésem viszont ugyanaznap estéjére darabokra tört, mikor meghallottam, hogy valószínűleg nem lesz érvényes a népszavazás az alacsony részvétel miatt. Lelkesedésemtől kimerülten úgy gondoltam, hogy inkább nyugovóra tértek és tettem mindezt azzal a tudattal, hogy álmaim alatt biztosan összegyűlik a megfelelő mennyiség a szavazás érvényességéhez.

Reggelre első dolgom volt, hogy leszaladtam szüleimhez, akik éppen a TV-t nézték. Híradó kezdődött és én is leültem a műsor elé (amit azelőtt szinte sosem néztem). Akkor vált bizonyossá, hogy reményem nem következett be álmaim alatt, csupán álmomban. A híradásban közölték: Elárultuk a Nemzetünk!

Szüleim elképedve álltak a televízió előtt és nem hittek a fülüknek. „Nem hiszem el, hogy ilyet megtehettünk…” hangzott el egyiküktől lemondó és gúnyos hangon. Én 18 éves fejjel nem értettem, hogy mi lehetett ennek az oka, hiszen semmi olyan dolog nem hozható fel komoly érvként, ami indokolna egy ilyen végkimenetelt.

Évekkel később világossá vált számomra a politikai háttér is. A szocialista kormány, liberális kormánytársával együtt, riasztó és vérforraló propagandát indított a kettős állampolgárság ellen. Azzal rémítették a lakosságot, hogy 800,000 külföldi magyar fogja elözönleni az országot, és mint egy sáskahad fel fogják emészteni az ország társadalmi és egészségügyi intézményeit, kiszorítva a polgárokat az ipari munkából, nyugdíjból és minden szociális juttatásból, óriási adó terhet hozva a népre. Gyurcsány Ferenc személyesen vezette a kampányt, kijelentve, hogy nem hajlandó nemzeti alapon álló politikát folytatni, nem kíván a nemzeti múltra tekinteni, szerinte a határokon túli magyarsággal való törődés szentimentális nosztalgia, ami Nagy Magyarország illúzióját kelti. Odáig ment, hogy a Magyar Katolikus Egyházat bevádolta a Vatikánban, mert szót az emelt az Igen szavazat mellett, jóllehet az egyháznak az állammal kötött egyezménye erre teljes jogot adott.

A hazug propaganda és a vélt gazdasági veszteség fontosabbnak tűnt az „anyaországiak” számára, mint az összmagyarság jövője, Nemzetünk egysége. A szavazóknak csak 37.35 % jelent meg az urnáknál. A megjelentek közül 52% Igennel, 48% pedig Nemmel szavazott. Az ország összes szavazóinak csupán a 18% szavazott igennel, a többi vagy nemmel, vagy egyáltalán nem szavazott. De mert az Igennel szavazók nem érték el a törvény által meghatározott 25%-ot, így a szavazást semmisnek nyilvánították.

Két évvel később Szegedi Csanáddal jártam Erdélyben, amire azóta is hálával gondolok.

Székelyudvarhelyen szálltunk meg, szállásunk közelében pedig találtunk egy nagyon hangulatos fogadót. Ilyesféle vendégszeretetet, odaadást, humort és barátságot talán sosem tapasztaltam még, mint akkor ott, az Unitárius templomtól pár lépésre! A vendéglő tulajdonosa személyesen fogadott minket, zárás után mulatságot szervezett kizárólag nekünk, saját kenyeréből, borából és pálinkájából kínált minket, amiért egyetlen forintot, vagy lejt sem volt hajlandó elfogadni. Természetszerűleg szóba került a Gyalázat Napja is.

A szavazás eredménye rendkívül fájdalmas sebet ütött a külföldi magyarságon. Abban az illúzióban éltek, hogy a csonkaországiak magyarságtudata legalább olyan erős, mint az övék. Hittek abban, hogy a testvéri együttérzés és az egymás iránti felelősség nem halt ki teljesen az úgynevezett “Anyaországban.”

Kegyetlen volt a felismerés.

Sok megalázást, ütést, megvetést kaptak már elnyomóiktól, de a testvértől kapott elutasító megvetés a legfájdalmasabb volt mindközül.

Ajkukon megfagyott a himnusz és a magyar zászlót már nem volt erejük elővenni. A hálátlan és szívtelen leszavazás, az ő megtagadásuk olyan sebet ejtett a külhoni magyarok szívében, amit ezredévek múlva sem fognak kiheverni. Pedig ők mindig szeretettel és bámulattal kisérték a csonkaországi eseményeket és eredményeket. Velünk együtt dobogott a szívük, ha magyar sportoló állt az olimpiai dobogón, egyformán drukkoltak a magyar sportolókért, az ország minden sikere a gazdasági életben, vagy a tudományokban az ő sikerük is volt.
Nehéz elviselni, hogy a csonkaországiak nemet tudtak mondani hangos szavazatukkal Kazinczy Ferenc, Arany János, Ady Endre, Áprily Lajos, Tamásy Áron, Kemény Zsigmond, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Kányádi Sándor, Sütő András, Wass Albert, Beke György, Kosztolányi Dezső, Mikszáth Kálmán, Márai Sándor és annyi más jeles író magyarjaira.

Az erdélyiek szíve és karja mindig tárva volt a csonkaországiak előtt. A második világháború végén, amikor Pesten élelmiszerhiány volt, befogadták az éhező pesti gyermekeket. A látogatók előtt terített volt mindig az asztaluk, még akkor is, ha nekik semmi sem maradt.

Ettől fogva a sors, vagy valami egészen más elindított el engem azon az úton, amin most is járok, de változást sokaknál most sem érzek. A közvetlen környezetemben is hallottam, hogy „azon a bizonyos vasárnapon a magyar nép felelősen döntött, mert így megőrizhettük munkahelyeinket, és különben is, nekik jobb ott Romániában, mint itt és micsoda hazugság az, hogy ott bántják őket. A magyarokat maximum csak Szlovákiában zaklatják.”

Ugyanazt a döbbenetet éreztem ez alatt a beszélgetés alatt is, mint akkor abban a bizonyos autóban, aminek utasterében szembesültem a gyalázattal.

Négy év telt el a népszavazás óta és két év erdélyi utazásunk óta, de ma ugyanolyan elkeseredett vagyok, mint ezelőtt pontosan négy évvel. Aztán „Ébredésem” után visszagondoltam a szavazás előzményeire és következményeire. Rá kellett döbbennem, hogy az eredmény várható volt. Azok, akik a szavazást erőltették, nem gondolták végig a lehetséges következményeket és nem mérték fel a csonkaországiak nemzeti öntudatának a hiányát.

Nyilvánvaló, hogy a kommunizmus megtette romboló hatását a Nemzetre. Az emberek fejébe sikeresen sulykolták bele azt, hogy nem több mint “utolsó csatlós”, bűnös Nemzet, mely nem lehet büszke származására és múltjára. A pedagógusok önkéntes közreműködésével, sikerült elhitetni velük, hogy nem szabad “magyarkodni”, nemzeti öntudattal rendelkezni, mert az államellenes, társadalmi bűn, amit tűzzel, vassal irtani kell. Nem vették tudomásul Illyés Gyula intését, miszerint a nemzet építő nacionalizmus nélkül, nem lehet államot sem fenntartani.

Eközben a szomszédos államokban virult a kommunista-nacionalizmus, ami következmények és gátlások nélkül ölte az ottani magyarokat, az “anyaországban” pedig tilos volt védelmükért szót emelni. A csonkaországiakba pedig ez a tanítás belegyökerezett a velejük legmélyébe. Csodálkozhatunk hát-e ezen a december 5-ei eredményen, akkor mikor a debreceni nyári egyetemen, amit külföldi diákok számára tartottak fenn, a professzorok még a nyolcvanas években is úgy beszéltek az erdélyi magyarokról, mint “magyarul beszélő románokról”?

Ezt tetőzte az a politikai „elit”, ami mind a mai napig regnál, diktál és pusztít itthon. Az elhazudott módszerváltás levezénylői közelébe sem ment a szellemi és fizikális megtisztításnak, míg Litvániában, Romániában vagy Lengyelországban falak előtt vagy a börtönök legmélyén végezték a kommunista gyilkosok és vezérek, gyermekeik pedig meg sem közelíthették a politikai életet. Hogy itthon miért maradt el mindez? Egész egyszerűen azért, mert az úgynevezett Ellenzéki Kerekasztal tagja felülről ejtőernyőzve kerültek székeikbe úgy, hogy gyakorlatilag az emberek feje fölött osztották el egymás között újra a hatalmi viszonyokat. Nyilvánvalóan az akkor még diktáló MSZMP tudtával tették mindezt, ami látva a „veszélyt” MSZP-vé transzformálódott és Kádár János jogutódjaként ma is vezető szerepet tölt be a politikában. Tagjai elszámoltatásban nem részesültek, anyagi juttatásokban és meggazdagodásban viszont annál inkább.

Bátran mondhatjuk tehát, a fentiek logikus következtetéseiként, hogy Magyarországon semmiféle rendszerváltás nem történt, ugyanaz az alkotmány van érvényben, amit az 1949. évi XX. törvényként 1949. augusztus 18-án fogadta el az Országgyűlés, és ugyanaz év augusztus 20-án léptették életbe.

A jelenlegi, mára már posztkommunistává és neoliberálissá átvedlett politikai vezetés kommunikációs gépezete, - mely többszörösen szégyeníti meg elődjeinek minden hasonló próbálkozását - pedig ugyanolyan sikeresen varázsolja az embereket üres tekintetű vérzsákokká, akik mindenféle öntudat nélkül, boldogan és őszintén cselekszik azt, amit vezérük parancsol, mint azelőtt. A legrosszabb esetben pedig a rebellis otthon vívja saját kis fotel-forradalmát, amibe előbb utóbb úgyis beleun. Ha pedig nagyon lázad, akkor tradicionális eszközökhöz folyamodva kilövetik a szemét, bebörtönzik, és koncepciós eljárásokkal szegik el kedvét a további lázadozástól.

Mindezek fényében pedig világossá válhat számunkra december 5-e következménye.

Büszke magyarként elképesztő lelki fájdalom beismerni, hogy a magyarság ma Csonkaország határain kívül létezik. Ez a szavazás arra volt jó, hogy az “anyaország” illúzióját kitörölje a kint rekedtekből. Többé nem kell kacsintaniuk a határon túlra, mert ők ott a szavazás alapján nem kellettek nekünk!

Különben is visszataszító az a megalázó, lealacsonyító modor, ahogy a csonkaországiak a határaikon túlról jövő magyarokat, a szava járásuk szerint “románokként, ukránokként, szlovákokként és szerbekként” fogadják.

Az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és vajdasági magyaroknak meg kell tanulniuk, hogy magukra támaszkodva elsősorban a saját gazdasági életüket építsék fel és erősítsék meg, mert 2004. december 5-e óta az “anyaországra” nem számíthatnak, mert az „anyaországi” magyarság saját, hamis érdekeit védve megtagadta őket.

De ha már az érdekek mentén tagadta meg testvéreit, akkor jegyezzük meg, hogy Csonkaországnak érdeke lett volna kiépíteni a gazdasági kapcsolatokat a határon túlikkal, mert piacot, vevőt és üzlettársat nyertek volna, de a rövidlátásuk és önzésük ebben megakadályozta. Szolidaritásról és összetartásról pedig ezek után ne is beszéljünk.

A feladat tehát elsősorban a tiszta szívű, külhonban ragadtakra hárult, hogy segítsék egymást abban, hogy gazdaságilag, szellemileg és politikailag megerősítsék egymást, és Koszovó példájára kivívhassák saját autonómiájukat.

Nekünk pedig, „anyaországi” magyaroknak kétszeres erővel kell őket segítenünk szótlanul, lehajtott fővel a szégyen teljes átélésével, abban a reményben, hogy testvéreink egyszer megbocsátják nekünk azt, hogy 2004, december 5-én, a Gyalázat Napján elárultuk őket.

Ágoston Dániel
ellenkultura.blogspot.com

barikád.hu